Gazdaság Blogja

Mindenki azt találgatja, hogy meddig tart az elmúlt hetek tőzsdei zuhanása, meddig drágulhat a frank, meddig zuhannak a részvények árfolyamai, és mikor jön el végre a megnyugtató fordulópont, ami után fellélegezhetünk: nem éljük át ismét a 2008 őszihez hasonló vagy annál is mélyebb válságot. Véleményem szerint persze 2008. óta sem lábaltunk ki a recesszióból. Igaz, hogy a tőzsdei mutatók javultak, a részvények emelkedtek, a forint árfolyama normalizálódott ezen időszak alatt, de a foglalkoztatás jelentős mértékben nem javult, az ipar nem indult be, a fogyasztás sem fokozódott számottevően. Kétségtelen, ha a jelenlegi tendencia maradna, az beláthatatlan következményeket teremtene a világgazdaságban.

Nap mint nap újabb és újabb cikkek ejtenek gondolkodóba. A minap azt olvashattuk a FED egy neves amerikai közgazdásáztól, hogy gyakorlatilag mindegy, milyen mértékű az USA eladósodottsága, az egyébként még csak papíron csődbe nem ment Amerika számára a csőd véleménye szerint sosem fog realizálódni, hiszen minden adott számára a régi jól bevált gyakorlat alkalmazásához: annyi pénzt nyomtat, amennyi hiányzik a gazdaságból. Ez a fedezet nélküli pénzömlesztés egészen addig működőképes is, míg a hátteréért valaki megdolgozik. Ha ez a valaki nem az USA, akkor majd más, ahol a dollárt is használják: Távol-Kelet, Dél-Afrika, Ausztrália, teljesen mindegy. Ha beüt a világválság, akkor azonban a dollár hirtelen rendkívül erős romlásnak indul, és onnantól kezdve a lejtőn nincs számára megállás.

Saját szempontunkból az a legfontosabb kérdés, hogy mikor áll meg a CHF forinthoz viszonyított drasztikus emelkedése, és kezd végre az árfolyam a többség által reálisnak tartott 210 Ft környékén normalizálódni. Persze az egyén számára is sokkal súlyosabb következményekkel jár a pénzpiacok összeomlása, de senki sem hibáztatható azért, ha elsősorban amiatt aggódik, hogy a lakása részleteit tudja-e fizetni a jövőben is. A hét második felében a CHF-HUF árfolyama jelentősen javult. Pletykák szerint az MNB avatkozott be az árfolyam totális elszabadulásának megakadályozására, ezt azonban cáfolja az, hogy a CHF árfolyamára a jegybank is csak az eurón keresztül képes hatni - márpedig hogy így befolyásolja az árfolyamot, arra se elegendő tőkéje nincs az MNB-nek, se értelme nem lett volna (nehéz elképzelni, hogy Magyarország az EUR-CHF árfolyamot döntő mértékben befolyásolja). Lehetséges lenne az is, hogy a paritás hajszálnyira való megközelítését követően a befektetők és spekulánsok belátták, hogy a trendforduló közel van, és hirtelen sokan elkezdtek eladni. Bármi legyen is a mögöttes ok, a svájci deviza árfolyama minden bizonnyal a jövő héten is gyangülni fog. Akár a svájciak beavatkozása, akár a világpiaci események hatására.

Továbbra is állítom azonban, hogy a görög csőd, a fenntarthatatlan portugál, spanyol és olasz gazdaság, az USA adósságának gazdaságához mért súlyos aránya, a munkanélküliség általános növekedése, a részvénypiacok működésképtelensége a közeljövőben össze fogja roppantani a jelenleg is labilis lábakon álló gazdaságot, mígnem egy új gazdaságpolitikával világszinten irányított munkaalapú társadalom megteremti egy működőképes és fenntartható gazdaság feltételeit. Még akkor is, ha emiatt marxista és bolond vagyok. Reménykedjünk benne, hogy az átmenetet gyorsan és a legkisebb fájdalommal éljük majd meg.

A témában minden elemzés leszögezi, hogy a hazai felsőoktatás drasztikus átszervezése megkérdőjelezhetetlen. Valóban tarthatatlan, hogy jelenleg Magyarországon 82 főiskola vagy egyetem működik - igaz, ebben a számban a nem állami intézmények is benne vannak. Fogyó társadalomban élünk azóta, hogy az 1980-as évek elején a Ratkó-unokák is családot alapítottak, így évről évre egyre kevesebben kerülnek be az általános- és középiskolákba is. Ezzel párhuzamosan a felsőoktatásba jelentkező leendő hallgatók számának is csökkennie kellene, azonban egyelőre stagnál. Köszönhető ez a társadalom torz értékközvetítésének, ami mindenütt azt sugallja, hogy csak akkor megy valamire az ember az életben, ha diplomája van. A helyzet enyhe túlzással épp az ellenkezőjébe kezd vágni: súlyos szakmunkáshiány fenyeget, és ma már nem kérdés, hogy egy asztalosnak, villanszerelőnek vagy éppen CNC forgácsolónak biztos állása és versenyképes jövedelme lehet. Persze nem állíthatjuk, hogy a diploma mit sem ér, de önmagában egy oklevél rendkívül kevés.

A népesség csökkenésén és a változó munkaerőpiaci jellemzők miatt a nemzetgazdaság jelenbeli helyzete is azt igényli, hogy a felsőoktatás területén is megszorításokat / észszerűsítéseket hajtsanak végre. Ez ellen szól azonban az az EU felé vállalt magyar törekvés, hogy 2020-ra a 30 éves magyarok legalább 40%-a rendelkezzen diplomával (ami arány jelenleg 30% körül mozog). A kormány által tervezett és kiszivárgott koncepciók sokféle csapásirányt vettek már. Volt olyan kezdeti elképzelés, hogy majd az állam szabja meg a jövőben azt, hogy milyen tudományterületre (szakra és egyetemre, finanszírozási formára) hány hallgató vehető fel, azaz az állam mondja meg, mit érdemes tanulni, és mit kevésbé. A cél érthető, hiszen a 3-4-5 éves kevésbé piacképes képzést elvégzők jó eséllyel munkanélküliként indulnak az életnek, így az állam a képzésükön túl kénytelen őket erején túl is eltartani egy darabig. A többi elképzelés már egész konkrét volt. Olvashattunk olyat, hogy célszerű lenne a kis hallgatói létszámmal rendelkező vidéki főiskolákat felszámolni, majd megjelentek az ezzel éppen ellenkező állítások is. Láthattunk olyan egészen konkrét írásokat is, amelyek kétes forrást felhasználva és arra hivatkozva azt közölték, hogy a kormány a Budapesti Corvinus Egyetemet meg kell szüntetni, és be kell azt olvasztani a Műegyetembe, megszüntetve annak Gazdaság- és Társadalomtudományi Karát, mert "milyen dolog az, hogy két ekkora közgazdászképzés helyezkedik el egymástól párszáz méterre". Attól persze eltekintve, hogy az ország első és legnagyobb műszaki menedzser képzése éppen ezen a karon folyik, ami a Corvinuson nincs. Persze a hétköznapok szintjén ez csak apróság, a probléma elsősorban nem is azzal van, hogy nem folyt eddig valódi elemzésekre támaszkodva elkészített koncepció.

A probléma ott van, hogy el-elejtenek olykor egymásnak homlokegyenest ellentmondó, értelmetlen butaságot, mintha csak annak visszhangját szeretné a kormány lemérni, majd a "legkevésbé sokkoló" megoldást a végén alkalmazza is. Egy fontos tényező nem jelent meg eddig a felsőoktatás átalakításáról szóló vitákban: a szakmaiság, a minőség. Fel sem merült eddig az, hogy megvizsgálják, hogy egy adott intézményben hány oktató tanít hány hallgatót, ezek a hallgatók milyen sikerességgel tudnak is rögtön munkába állni végzés után (az egyetem sikerességét miért nem ezen mérjük, mi fontosabb lehet ennél?), hogyan gazdálkodik az adott szervezet, stb.?

Senki sem vitatja, hogy átalakítani, a jelenlegi gazdasági helyzetben szűkíteni, ha tetszik, csorbítani kell, és a hallgatókat már általános iskolai korban a szakmunkásképző irányába is terelni kell. El kell vetni azokat a hangokat, amik szerint a kétkezi munka zsákutca, emberhez méltatlan és egyszerűen ciki. Unokáink becsapását el kell kerülni. Biztosan nem úszható meg közben az, hogy főiskolákat szüntessenek meg, de legalább látszólag venni kellene a fáradtságot arra, hogy valamiféle megmagyarázható elvre helyezzék annak indoklását (a 2/3-on és a "sok a kommunikációs és közgazdász" szlogenen túl).

Alábbi cikkemben sem a devizahitelt felvevő magánszemélyeket, sem az azokat folyosító bankokat nem akarom hibáztatni, csupán a veszélyekre és következményekre hívnám fel a figyelmet.

Hitelhez az átlagember háromféle módon juthatott ezidáig: deviza-, devizaalapú- vagy forinthitelt vehetett fel. Persze sok esetben "ha kell, ha nem alapon", de ezzel most ne foglalkozzunk. A forinthitel kamatát drágának tartottuk, olyannyira, hogy 2004 táján már egyértelmű volt mindenki számára, hogy lakáshitelnél (de még autóhitelnél sem igazán) szóba sem jöhet. Hiszen miért fizetnénk a jelenben havi 50 000 Ft törleszőnél másfélszer annyit (nagyjából ennyi volt ezidőtájt a különbség a forint- és devizahitel ára között). Ráadásul az elvárható volt, hogy a hosszú távra felvett hitelben (10-25 év) az idő folyamán az árfolyamkilengések kiegyenlítik egymást nagy valószínűséggel (nézzük csak meg az elmúlt 30 évben hogyan változott a CHF vagy az USD árfolyama a forinthoz képest). Köztudott, hogy arra nem sokan számítottak, hogy a 150 Ft-os árfolyamon felvett CHF 250 Ft-ot is eléri. Sem a magánszemélyek, sem a bankárok, sem az EU kormányai.

Szubjektív vélemény: arról nem sok helyen esik szó, hogy valójában mitől is nevezzük a CHF-et túlértékelt valutának, pedig tényleg az. A gyorsan változó világgazdasági események egyelőre még mindig nem adnak bizakodásra okot. A svájci gazdaság megdönthetetlennek hitt, és ebbéli hiedelmükben a befektetők megrendíthetetlenek. Biztos befektetést keresnek (egyáltalán létezik-e ilyen napjainkban?), de az arany ára már 3 éve meredeken emelkedik, lassan megfizetethetetlen. A "menedékvalutát" eddig még nem rohamozták meg, így itt volt az "ideje" ennek is. Ez a hiedelem azonban a részvénypiacra egyelőre nem látszik betörni, így várhatóan a svájci tőzsde indexe ugyanúgy zuhanásnak indul, mint a világ nagy tőzsdéi, ami negatív hatással lesz a CHF-re is. Lehetséges, hogy éppen most, ilyen magas áron érdemes éppen CHF(-alapú) hitelt felvenni.

Marad tehát a deviza- és a devizaalapú hitel. Utóbbi a világ egyik legnagyobb visszaélése a gazdaságban. Devizaalapú hitel nyújtásakor a hitelező bank forintkölcsönt nyújt, de annak értékét átszámítja a hitel devizájának értékére, majd rendszeresen abban is számol el. Így jelen esetben úgy keletkeztek irreális többletterhek, hogy azok mögött megintcsak nemhogy valós munka vagy érték nincs, de valójában deviza sem. A bankok tájékoztatása szerint kötelesek minden devizaalapú hitel esetében a hitel összegének megfelelő devizát vásárolni is a piacon. Azonban hogyan lenne ez lehetséges akkor, amikor a bankok számára törvény adta lehetőség, hogy pénzügyi erőforrásaik kilencszeresét hitelezzék ki? Ebből egyértelmű kell legyen, hogy a bankok a devizaalapú hitelezések tömegesítésekor világosan látták a forint ezekhez képest várható romlását.

A devizahitel mögött valóban deviza áll. Ezzel már csak az a probléma, ami a másik két esetben is: a bankok semmilyen kockázatot nem viselnek, minden árfolyamingadozást az ügyfélre terhelnek. A kisember pedig elkezd a pénzével úgy tőzsdézni, hogy valószínűleg nem is tud róla. A legsúlyosabb gazdasági összeomlás amúgyis akkor következik majd be, amikor boldog-boldogtalan akár sms-ben valódi részvényeket adhat-vehet ész nélkül. Nem vagyunk messze tőle, talán a jelenlegi helyzet még időben érkezett komoly arconcsapás volt a kisemberek pórázának elengedésében a pénzpiacok világában.

Bizonyára sokan olvastak az elmúlt évek nagy államcsődjeiről. Magyarország például már 7-szer volt fizetésképtelen, legutóbb 2009-ben fenyegetett ez a veszély. Tudjuk, hogy államcsőd bekövetkeztekor az ország nem tudja fizetni a nyugdíjakat, a közszolgákat, nem képes hiteleit törleszteni. Ekkor makroszinten "csupán" annyi történik, hogy a nemzeti fizetőeszköz hiperinflálódik, a hitelezők (állampapír részvényesek) pedig nem tehetnek mást, mint bíznak abban, hogy idővel a gazdaság talpraáll, és átütemezik követeléseiket - időben és összegben egyaránt. Argentínában 2001-ben következett be államcsőd, amit pár évre rá mindenki "elfelejtett". Kénytelen felejtés ez: mindenkinek érdekévé válik elfeledkezni arról, hogy az adós volt rossz adós is. Piac ez, ahová érdemes befektetni. Ráadásul igazán mélyről lehet csak nagyot fejlődni, ezért akár "meg is érheti" bizonyos időközönként csődbe menni.

(Miért jók a mélypontok? Gondoljunk csak bele a következőbe. Tegyük fel, hogy az ország kormányai 10-12 éven keresztül rossz gazdaságpolitikát folytattak: nem ruháztak be, de az esetleges államháztartási többletet elherdálták 15. havi nyugdíjakra, nem ösztönözték a külföldi működő tőke megjelenését adókedvezményekkel, stb. - egyszóval felélte a közeljövőt. Következménye középtávon: GDP csökkenése, munkanélküliség növekedése, infláció gyorsulása a világpiaci események hatására, amit a belföldi fogyasztás visszafogása nem képes kompenzálni, adósság növekedése. Ez azt eredményezi, hogy a termelés jelentősen visszaesik, (jóval) kevesebb munkaerő állomány szükséges, és - ahogy azt tapasztalhattuk is - a reálbérek jelentős mértékben is csökkenhetnek. Extrém esetben akár több 10%-kal is. Ez pedig megfelelő állami beavatkozással (pl. adókedvezmények) rendkívül vonzó piacot jelenthet a külföldi befektetők számára, hiszen igen olcsó munkaerőt használhatnak ki. Idetelepül ismét néhány multinacionáliis vállalat, majd idővel egyre több külföldi középvállalat is nyithat hazai divíziót. Ennek hatására az adóbevételek nőnek, a foglalkoztatottság nő, a fogyasztás nő, javítva a gazdasági mutatók jellemzőit. Azt mondhatjuk, hogy érdekes módon éppen a súlyos recesszióból lehet tehát leggyorsabban talpraállni, de ez is csak akkor igaz, ha az állam az általánosnak tekinthető és elfogadható politikai meggyőződést vallja (vagyis nem diktatúra), illetve nem világválságról van szó.)

Most Görögországban fenyeget államcsőd, ami csupán technikailag nem vált még valóra, de már alig van olyan, aki ne hinné, hogy bekövetkezik. Sőt, azt is olvashattuk, hogy ha az államcsődöt bejelentik, akkor a görög állampapírok jelentős részét 30 éves lejáratúvá ütemezik át, és minden hitelező kénytelen 21%-os értékcsökkentést elviselni, különben az ország egyszerűen nem vásárolja vissza állampapírját. Hogy utána mi lesz? Mindenki reménykedik abban, hogy mihamarabb elfelejtik (mert közös érdek), hogy a görögök "rossz adósok".

És ha már itt tartunk: rossz adósok. Ezt a kifejezést használják a bankok a magánszemélyekkel szemben is, egyre gyakrabban. Nem fizetjük a hitelünket 90 napon át legalább a minimálbér összegére rúgóan, akkor bekerülünk a KHR-be, megkapjuk a "rossz adós" bélyeget. Tegyük fel, hogy egyáltalán nem tudjuk a banktól felvett hitelt visszatörleszteni: beindul a végrehajtási eljárás, elvesznek ingóságot és ingatlant (ha lehet), és letiltanak a fizetésből. Tegyük fel, hogy ez is kevés ahhoz, hogy a tartozás rendeződjön, vagy nincs jövedelmünk. Amennyiben a hitelező legalább 4 évenként értesít minket tartozásunkról, akkor a követelés nem évül el, behajtható bírósági úton akár 20 év múlva is. Erre sokan azt javasolják, vezessük meg a magáncsőd intézményét. Biztosan megoldás ez? Vajon a tartozók milyen mértékben élnének vissza ennek intézményével? Mit és hogyan ajánlana a tartozó a hitelezőjének?

Az a megközelítés is érthető, hogy egy "rossz" hitel miatt esetleg minden vagyon, és ezzel egzisztencia, munkahely elvesztése és családi kapcsolatok megromlása katasztrofális következményekkel bírhat. Az is igaz ugyanakkor, hogy a magáncsőd intézménye mögé bújva vagyonkimentést követően kikerülhető lenne az adósság visszafizetése. Nem biztos, hogy az a jó megoldás, amit az államcsődben lévő gazdaság autokratikus módszerekkel megtehet. Miért nem tartjuk képesnek a magánszemélyeket is arra, hogy megállapodást kössenek a hitelezővel, megszüntetve ezzel a tartozást? Nem egyes esetekről van szó, és nem is arról, hogy sok tartozó csakazértsem tárgyal a bankkal. Hanem arról, hogy a két eljárás között létezhet aranyközépút is.

Előre leszögezem: ez nem a Közgazdasági Szemle. Nincs lehetőség minden állításomat axiómákkal alátámasztani, de nem is ez a célom.

A minap az Indexen egy híres közgazdászprofesszortól azt olvashattuk, hogy mekkora jelentősége van annak, hogy valójában nem recesszióban, hanem gazdasági összeomlásban élünk jelenleg - tehát az elnevezésnek. Nos, pszichológiai szempontból valóban hangsúlyos, és kézenfekvő, hogy recessziókban ez kritikus tényezőnek számít. Önmagában azonban a magunkba zuhanás, a depresszió, a másikban és egyáltalán a világban való nem meg bízás önmagában kevés - nemcsak a recesszió kialakulásához, de annak fenntartásához is. A probléma érzékeltetésében azonban mindenképp fontos szerepe van.

Nem fárasztanék senkit azzal, hogyan jutottunk el idáig, ezt minden olvasott, átlagos intelligenciájú ember tudja jól, és a bőrén érzi is. Az első kérdés az, hogy mi vezet ki ebből a helyzetből? Ehhez először a világgazdaság folyamatát kell megértsük.

Tisztáznunk kell, hogy mi biztosítja a folyamatos gazdasági (és technológiai) fejlődést. Képzeljük el a Földet egész kicsiben. Mondjuk két 3 millió fős ország éljen csak az egész bolygón, és az ő feladatuk és céljuk az, hogy jólétük fejlődjön. Hogyan lehetséges ez? Három módon: munkával, a természeti kincsek kiaknázásával és mások értékeinek elvételével / leigázásával. Tegyük fel, hogy olyan világot élünk, ahol az utóbbi nem kivitelezhető. Például mindenki csatlakozott a NATO-hoz, nem támadják meg egymást országok, emberek, nincs lopás, stb. Marad a természeti kincsek kiaknázása, és az ezeken végzett emberi munka. Ettől még pénzünk ugyan nem lesz, de tegyük fel, hogy a pillanatnyilag elvárt szükséges életfeltételeinket ezek alapján biztosíthatjuk.

A világ azonban ennél bonyolultabb: pénzt használunk, ami értékeket közvetve tesz összemérhetővé. Sőt, a különböző valuták használatával ez a közvetettség csak méginkább távolodik a racionálistól - és akkor még csak a készpénzforgalomról beszéltünk, semmi másról. A "gyarló" ember azonban nem akar várni, inkább gyorsan szeretne a javakhoz hozzájutni, aztán ígéretet tesz arra, hogy azok ellenértékét ledolgozza. Elkezdődik a hietelek világa.

Ha hitelt adunk és veszünk, azzal a pénzkereskedő (elvileg) jól jár. Mivel ő előlegezett, ezért neki haszon "jár". A probléma ugyanaz lesz, mint egy hagyományos javakkal kereskedő esetében: úgy termel pénzt, hogy amögött nem húzódik meg valódi érték (új technológia, munka, természeti kincs). Kialakulnak szépen lassan ilyen "kis lufik", amik egy kritikus tömeget elérve körbeérnek, egymáshoz tapadásuk előtt szétdurrannak, és emberek milliói vesztik el pénzüket.

Addig, amíg nem ismerjük fel a kereskedelem veszélyeit (az árucserét leszámítva), addig a világgazdaság a lufikat a jövőben is fújni fogja, míg az egész rendszert végérvényesen romba nem dönti. Fel kell ismerni tehát, hogy a pénz nem terem fán, a részvényekkel / devizákkal, stb.-vel való kereskedelem előnye egy másik oldalon éppen ugyanakkora hátrányt okoz. Ahhoz, hogy az átlagos életszínvonal legalább szinten maradjon, az afrikai és dél-amerikai kontinensen mégnagyobb szegénységgel kell a jövőben számolnunk.

No, de mi magyarok arra vagyunk igazán kiváncsiak, hogy a recessziónak mikor lesz vége? (A többi miatt meg fájjon másnak a feje)

Akkor, amikor a foglalkoztatottság nő? Akkor, amikor a GDP nő? Akkor, amikor több új autót adnak el? Akkor, amikor megbízunk egymásban és a gazdaságban, és hirtelen újra rózsaszínben látjuk a világot? Nem. Majd akkor, amikor valóban munkaalapú gazdaságot építünk ki (és kikérem magamnak a politikai elfogultságot). Akkor, amikor nem a fenti trükkökkel akarunk meggazdagodni, mert ideje volna felismerni, hogy annak árát valaki biztosan kamatostul megfizeti, és az bizony egyre inkább fájni fog. Hogy röviden válaszoljak: egyelőre biztosan nem javulnak a gazdasági kilátások, és örüljünk, ha nem romlanak vészesen. Félreértés ne essék: ez szinte teljesen független a mindenkori magyar gazdaságpolitikától.