A témában minden elemzés leszögezi, hogy a hazai felsőoktatás drasztikus átszervezése megkérdőjelezhetetlen. Valóban tarthatatlan, hogy jelenleg Magyarországon 82 főiskola vagy egyetem működik - igaz, ebben a számban a nem állami intézmények is benne vannak. Fogyó társadalomban élünk azóta, hogy az 1980-as évek elején a Ratkó-unokák is családot alapítottak, így évről évre egyre kevesebben kerülnek be az általános- és középiskolákba is. Ezzel párhuzamosan a felsőoktatásba jelentkező leendő hallgatók számának is csökkennie kellene, azonban egyelőre stagnál. Köszönhető ez a társadalom torz értékközvetítésének, ami mindenütt azt sugallja, hogy csak akkor megy valamire az ember az életben, ha diplomája van. A helyzet enyhe túlzással épp az ellenkezőjébe kezd vágni: súlyos szakmunkáshiány fenyeget, és ma már nem kérdés, hogy egy asztalosnak, villanszerelőnek vagy éppen CNC forgácsolónak biztos állása és versenyképes jövedelme lehet. Persze nem állíthatjuk, hogy a diploma mit sem ér, de önmagában egy oklevél rendkívül kevés.

A népesség csökkenésén és a változó munkaerőpiaci jellemzők miatt a nemzetgazdaság jelenbeli helyzete is azt igényli, hogy a felsőoktatás területén is megszorításokat / észszerűsítéseket hajtsanak végre. Ez ellen szól azonban az az EU felé vállalt magyar törekvés, hogy 2020-ra a 30 éves magyarok legalább 40%-a rendelkezzen diplomával (ami arány jelenleg 30% körül mozog). A kormány által tervezett és kiszivárgott koncepciók sokféle csapásirányt vettek már. Volt olyan kezdeti elképzelés, hogy majd az állam szabja meg a jövőben azt, hogy milyen tudományterületre (szakra és egyetemre, finanszírozási formára) hány hallgató vehető fel, azaz az állam mondja meg, mit érdemes tanulni, és mit kevésbé. A cél érthető, hiszen a 3-4-5 éves kevésbé piacképes képzést elvégzők jó eséllyel munkanélküliként indulnak az életnek, így az állam a képzésükön túl kénytelen őket erején túl is eltartani egy darabig. A többi elképzelés már egész konkrét volt. Olvashattunk olyat, hogy célszerű lenne a kis hallgatói létszámmal rendelkező vidéki főiskolákat felszámolni, majd megjelentek az ezzel éppen ellenkező állítások is. Láthattunk olyan egészen konkrét írásokat is, amelyek kétes forrást felhasználva és arra hivatkozva azt közölték, hogy a kormány a Budapesti Corvinus Egyetemet meg kell szüntetni, és be kell azt olvasztani a Műegyetembe, megszüntetve annak Gazdaság- és Társadalomtudományi Karát, mert "milyen dolog az, hogy két ekkora közgazdászképzés helyezkedik el egymástól párszáz méterre". Attól persze eltekintve, hogy az ország első és legnagyobb műszaki menedzser képzése éppen ezen a karon folyik, ami a Corvinuson nincs. Persze a hétköznapok szintjén ez csak apróság, a probléma elsősorban nem is azzal van, hogy nem folyt eddig valódi elemzésekre támaszkodva elkészített koncepció.

A probléma ott van, hogy el-elejtenek olykor egymásnak homlokegyenest ellentmondó, értelmetlen butaságot, mintha csak annak visszhangját szeretné a kormány lemérni, majd a "legkevésbé sokkoló" megoldást a végén alkalmazza is. Egy fontos tényező nem jelent meg eddig a felsőoktatás átalakításáról szóló vitákban: a szakmaiság, a minőség. Fel sem merült eddig az, hogy megvizsgálják, hogy egy adott intézményben hány oktató tanít hány hallgatót, ezek a hallgatók milyen sikerességgel tudnak is rögtön munkába állni végzés után (az egyetem sikerességét miért nem ezen mérjük, mi fontosabb lehet ennél?), hogyan gazdálkodik az adott szervezet, stb.?

Senki sem vitatja, hogy átalakítani, a jelenlegi gazdasági helyzetben szűkíteni, ha tetszik, csorbítani kell, és a hallgatókat már általános iskolai korban a szakmunkásképző irányába is terelni kell. El kell vetni azokat a hangokat, amik szerint a kétkezi munka zsákutca, emberhez méltatlan és egyszerűen ciki. Unokáink becsapását el kell kerülni. Biztosan nem úszható meg közben az, hogy főiskolákat szüntessenek meg, de legalább látszólag venni kellene a fáradtságot arra, hogy valamiféle megmagyarázható elvre helyezzék annak indoklását (a 2/3-on és a "sok a kommunikációs és közgazdász" szlogenen túl).