Előre leszögezem: ez nem a Közgazdasági Szemle. Nincs lehetőség minden állításomat axiómákkal alátámasztani, de nem is ez a célom.
A minap az Indexen egy híres közgazdászprofesszortól azt olvashattuk, hogy mekkora jelentősége van annak, hogy valójában nem recesszióban, hanem gazdasági összeomlásban élünk jelenleg - tehát az elnevezésnek. Nos, pszichológiai szempontból valóban hangsúlyos, és kézenfekvő, hogy recessziókban ez kritikus tényezőnek számít. Önmagában azonban a magunkba zuhanás, a depresszió, a másikban és egyáltalán a világban való nem meg bízás önmagában kevés - nemcsak a recesszió kialakulásához, de annak fenntartásához is. A probléma érzékeltetésében azonban mindenképp fontos szerepe van.
Nem fárasztanék senkit azzal, hogyan jutottunk el idáig, ezt minden olvasott, átlagos intelligenciájú ember tudja jól, és a bőrén érzi is. Az első kérdés az, hogy mi vezet ki ebből a helyzetből? Ehhez először a világgazdaság folyamatát kell megértsük.
Tisztáznunk kell, hogy mi biztosítja a folyamatos gazdasági (és technológiai) fejlődést. Képzeljük el a Földet egész kicsiben. Mondjuk két 3 millió fős ország éljen csak az egész bolygón, és az ő feladatuk és céljuk az, hogy jólétük fejlődjön. Hogyan lehetséges ez? Három módon: munkával, a természeti kincsek kiaknázásával és mások értékeinek elvételével / leigázásával. Tegyük fel, hogy olyan világot élünk, ahol az utóbbi nem kivitelezhető. Például mindenki csatlakozott a NATO-hoz, nem támadják meg egymást országok, emberek, nincs lopás, stb. Marad a természeti kincsek kiaknázása, és az ezeken végzett emberi munka. Ettől még pénzünk ugyan nem lesz, de tegyük fel, hogy a pillanatnyilag elvárt szükséges életfeltételeinket ezek alapján biztosíthatjuk.
A világ azonban ennél bonyolultabb: pénzt használunk, ami értékeket közvetve tesz összemérhetővé. Sőt, a különböző valuták használatával ez a közvetettség csak méginkább távolodik a racionálistól - és akkor még csak a készpénzforgalomról beszéltünk, semmi másról. A "gyarló" ember azonban nem akar várni, inkább gyorsan szeretne a javakhoz hozzájutni, aztán ígéretet tesz arra, hogy azok ellenértékét ledolgozza. Elkezdődik a hietelek világa.
Ha hitelt adunk és veszünk, azzal a pénzkereskedő (elvileg) jól jár. Mivel ő előlegezett, ezért neki haszon "jár". A probléma ugyanaz lesz, mint egy hagyományos javakkal kereskedő esetében: úgy termel pénzt, hogy amögött nem húzódik meg valódi érték (új technológia, munka, természeti kincs). Kialakulnak szépen lassan ilyen "kis lufik", amik egy kritikus tömeget elérve körbeérnek, egymáshoz tapadásuk előtt szétdurrannak, és emberek milliói vesztik el pénzüket.
Addig, amíg nem ismerjük fel a kereskedelem veszélyeit (az árucserét leszámítva), addig a világgazdaság a lufikat a jövőben is fújni fogja, míg az egész rendszert végérvényesen romba nem dönti. Fel kell ismerni tehát, hogy a pénz nem terem fán, a részvényekkel / devizákkal, stb.-vel való kereskedelem előnye egy másik oldalon éppen ugyanakkora hátrányt okoz. Ahhoz, hogy az átlagos életszínvonal legalább szinten maradjon, az afrikai és dél-amerikai kontinensen mégnagyobb szegénységgel kell a jövőben számolnunk.
No, de mi magyarok arra vagyunk igazán kiváncsiak, hogy a recessziónak mikor lesz vége? (A többi miatt meg fájjon másnak a feje)
Akkor, amikor a foglalkoztatottság nő? Akkor, amikor a GDP nő? Akkor, amikor több új autót adnak el? Akkor, amikor megbízunk egymásban és a gazdaságban, és hirtelen újra rózsaszínben látjuk a világot? Nem. Majd akkor, amikor valóban munkaalapú gazdaságot építünk ki (és kikérem magamnak a politikai elfogultságot). Akkor, amikor nem a fenti trükkökkel akarunk meggazdagodni, mert ideje volna felismerni, hogy annak árát valaki biztosan kamatostul megfizeti, és az bizony egyre inkább fájni fog. Hogy röviden válaszoljak: egyelőre biztosan nem javulnak a gazdasági kilátások, és örüljünk, ha nem romlanak vészesen. Félreértés ne essék: ez szinte teljesen független a mindenkori magyar gazdaságpolitikától.
